Első fejezet

Az elveszített nyelv

 

"A kutya oroszlán a saját otthonában. "

(Perzsa közmondás)

 

 

Az emberek már számos titok esetében tévedtek a történelem során. Valós kapcsolatunk a kutyákkal is ezeknek a félreértelmezett rejtélyeknek a sorába tartozik. Sok millió embertársamhoz hasonlóan én is mindig úgy éreztem, a két faj, ember és kutya között valamiféle különleges vonzalom munkálkodik. Ez messze több, mint a kutya fizikai adottságainak, okosságának vagy szépségének a csodálata. Eltéphetetlen kötelék feszül közöttünk, különleges és ősi, mely talán már egészen a kezdetek óta létezik.

Eddigi életem legnagyobb része alatt ez az érzés nem sokkal volt több vagy megalapozottabb bennem, mint holmi ösztönös hit. Manapság azonban ember és kutya ősi kapcsolata már a legmodernebb kutatások egyre növekvő bizonyítékhalmazával megerősített ténnyé vált. A bizonyítékok szerint a kutya nemcsak az ember leghűségesebb, hanem egyenesen a legrégebbi társa is.

Az általam ismert legfrissebb kutatás szerint a két faj sorsa mintegy százezer év óta közös mederben kanyarog. A modern Homo sapiens akkortájt érkezett meg Afrikából induló vándorútján a mai Közel-Kelet térségébe. A kutya (Canis familiaris) őse is ekkoriban vált külön a mai farkasok (Canis lupus) ősétől, és kezdett új irányba fejlődni. Nincs sok kétségünk afelől, hogy ez a két esemény kapcsolatba hozható egymással, és mindez tulajdonképpen az első háziasított állatunk létrejöttéhez vezetett. Később azután az emberek további állatfajokat toboroztak maguk köré, gondoljunk csak a szarvasmarhára, a birkára, a disznóra és a kecskére. A kutya azonban nemcsak az első, hanem mindmáig a legsikeresebbnek is mondható, új családtagként maradt mellettünk.

Meggyőző bizonyítékaink vannak arról, hogy ősapáink szinte mindenüknél értékesebbnek tartották kutyáikat. Az egyik legmegindítóbb dolog, amit életemben láttam, egy olyan film volt, amely a mai Észak-Izrael területén fekvő Ein Mallah-i Natufi-ásatásról szólt. Itt tárták fel azt a tizenkétezer éves sírt, ahol egy emberi csontváz bal keze alatt egy mellé temetett kutya maradványai hevertek. A két testet nyilvánvalóan közös sírba helyezték. Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy az ember végakarata lehetett, hogy a végső úton kövesse őt kedvenc állata is. Hasonló leletek kerültek elő Amerikában, az illinoisi Koster nyolcezer-ötszáz éves rétegeiből is.

Az ember és kutya közötti kötelékek szorosságáról szóló ismereteinket csak tovább gazdagították azok a szociológiai vizsgálatok, melyeket Peruban és Paraguayban végeztek. Azokon a vidékeken még ma is bevett szokás, hogy ha egy kutyakölyök anyja elpusztul, egy asszony átveszi a szerepét. Ettől kezdve a kiskutya emberi emlőn nevelkedik, amíg csak önállóvá nem válik. Senki sem tudja pontosan, milyen régi lehet ez a tradíció. Csak találgathatjuk, vajon mennyire szoros egymásrautaltságban élhettek azoknak az embereknek az ősei a kutyáikkal.

Biztos vagyok benne, hogy még sok felfedezés áll előttünk, sok újat kell megtanulnunk. Ám már mai tudásunk mellett sem szabad csodálkoznunk azon, milyen hatalmas megértési képesség van a két fajban egymás iránt. A kutya és az ember ősében rengeteg olyan közös vonás volt, amelyek szinte természetes következményként vezettek ahhoz, hogy társak lehessenek.

A kutatások eredményei megmutatták, hogy az ősi farkasokat és a kőkorszaki embert hasonló ösztönök vezethették, és mindkettőjükben hasonló, igen erős szociális késztetés munkálhatott. Közérthetőbben fogalmazva, mindkét faj ragadozó volt, és mindkettő tagjai csapatokban vagy falkákban éltek, melyeket világos és szigorú elvek szerint kiépülő csoporthierarchia jellemzett. Kettőjük közötti további lényeges egyezés a befelé irányuló önzés. A kutya minden elébe kerülő szituációban (az emberhez hasonlóan) a következő elv szerint jár el: "Mindebből mi az én hasznom?" Ezek után könnyen érthető, hogy a két faj kölcsönös segítségnyújtásra vonatkozó szövetsége hatalmas haszonnal járt mindkét fél számára.

Mihelyt a legkevésbé félénk, leginkább bizalmas farkasok oda

települtek az emberi szálláshelyek közelébe, megtapasztalhatták új társuk fejlettebb vadászeszközeinek (például a kelepcék és kőhegyű nyilak) az áldásait is. Előbb-utóbb védelmet leltek az éjszakák hidege ellen a tábortüzek mellett, és bőven jutott nekik az ember vadászzsákmányának hulladékaiból. Nem is csoda, hogy ha már egyszer elkezdődött a farkas háziasítása, szinte törvényszerűen elvezetett a kutyához. Az ember érzékszervek csodálatos készletét nyerte el ennek a folyamatnak köszönhetően. A valamivel korábban északon széles körben elterjedt Neander-völgyi embernek, erőteljes orra révén, feltehetően kiváló szaglása volt. A modern Homo sapiens pedig új szerzeményével, a háziasodó farkassal segített magán, az állat szaglását véve kölcsön vadászatai során. A kutya nélkülözhetetlen elemévé vált a zsákmányszerzésnek: felkutatta, üldözte, és ha kellett, le is terítette a vadat. Nem utolsósorban pedig az ember társaságot is nyert a kutyával, egy társat, mely őrizte és védte táborát.

A két faj ösztönösen és alapjaiban értette meg egymást. Amíg falkáik elkülönülten léteztek, az egyedek ösztönösen tudták, hogy fennmaradásuk csakis a falka lététől függ. Mindenkinek testre szabott feladata volt, amelyet maradéktalanul-teljesítenie kellett. Amikor az ember- és farkasfalkák egybeolvadtak, magától értetődően hasonló szerepkörök alakultak ki az új, megnövekedett csoportban is. Tehát míg voltak olyan tagjai a csoportnak, jelesül az asszonyok, akik a tüzelő összegyűjtésével, bogyószedéssel, otthoni tennivalókkal, főzéssel foglalatoskodtak, a kutyák egyik feladata az lett, hogy mint azok szemei és fülei, a vadászokkal tartsanak. A tábor környékén pedig a kutyák képezték a védelem első vonalát, megpróbálva elűzni a támadókat, illetve figyelmeztetve az embereket azok közeledésére. Soha nem volt annyira magas szintű a megértés ember és kutya között, mint akkoriban. Azóta viszont nagyon sok idő telt már el, és a valaha oly szoros kötelékek meglazultak.

Viszonylag könnyű feltárni azokat a különváló ösvényeket, melyeken a két faj haladt a történelem során. Ahogy az ember lassan egyeduralkodóvá vált a Földön, a kutyát, hasonlóan sok más állatfajhoz, a társadalom aktuális kívánalmainak megfelelően formálta át újra és újra. Az ember valószínűleg hamar rájött, hogy viszonylag könnyű a kutyákat bizonyos célok érdekében különleges tulajdonságokra szelektálni. Így például Krisztus előtt hétezer évvel Mezopotámia termékeny vidékein az ott élők felfigyelhettek az arábiai sivatagi farkasok lenyűgöző vadászteljesítményére. Ez a farkasalfaj könnyebb és fürgébb az északi alaknál. Az említett farkasok "bevonásával" kialakult egy olyan kutyafajta ezen a vidéken, amely jól bírta a szélsőséges éghajlatot, és villámgyorsan űzte-hajtotta, majd el is kapta a vadat. Tette ezt úgy, és talán ez a legfontosabb, hogy mindeközben engedelmeskedett is az ember parancsainak. Ez a fajta, amelyet hol Salukinak, hol perzsa agárnak vagy gazellakutyának hívnak, szinte változatlan formában maradt fenn mind a mai napig, és sokak szerint a legrégebbi ismert kutyafajtánk. Ám ez még csak a kezdet volt. Az ősi Egyiptomban is vadászfeladatokra jött létre a gyors lábú fáraókutya, míg az oroszok a saját agarukat, a barzojt medveűzésre használták. A polinéziai és közép-amerikai társadalmakban viszont kifejezetten fogyasztási célokra hoztak létre kutyafajtákat.

A folyamat pedig, ha már egyszer beindult, egyre csak haladt előre. Természetesen mindehhez szükség volt a kutya rendkívüli alkalmazkodóképességére, hogy képes volt újból és újból hozzánk idomulni. Angliában például a földbirtokos arisztokrácia különféle vadászati szokásai egész sor eltérő típusú vadászkutya kialakulását idézték elő. Egy valamirevaló tizenkilencedik századi uradalomban ezért aztán egyaránt megtalálható volt a springer spániel, amely kiugrasztotta a vadat a rejtekéből, a pointer vagy a szetter, mely megmutatta a vad búvóhelyét, és a retriever, amely behozta az elejtett vagy sebzett zsákmányt.

Más fajták esetében az ember és kutya közötti ősi egymásrautaltság még szorosabb kapcsolatban ölt testet. Nincs még egy olyan szituáció, ahol ez jobban látszana, mint a vakvezető kutyáknál. A történet az első világháború vége felé kezdődött. A németországi Potsdamban hatalmas kórház működött, ahol lábadozó sebesülteket helyeztek el. Itt figyelt fel az egyik doktor arra, hogy német juhászkutyája útját állja azoknak a világtalan veteránoknak, akik valamelyik lépcsőhöz közelítenek, mintha a veszélytől kívánná megóvni az embereket. A doktor ezután nekilátott, hogy sok gyakorlással új mederbe irányítsa kutyája ösztönös terelési képességeit, hogy ezzel a látásukat vesztett embereken segíthessen. Így alakult ki a vakvezető kutya. Talán az ő történetük világítja meg legjobban az ősi idők emlékét. A vakvezető kutya jól szemlélteti az állatot, mely a miénknél sokkal jobb érzékszerveit állította az ember szolgálatába. Milyen kár, hogy a modern világban kevés az ilyen, szinte tökéletes együttműködés!

Az utóbbi időkben megváltozott kutya és ember viszonya, és amennyire én meg tudom ítélni, inkább a kutya kárára, mint előnyére. Akik korábban túlélésünk közvetlen támaszai voltak, mára puszta kísérővé, tartozékká lettek. Erre tökéletes példát nyújt az úgynevezett ölebek története. E fajták szülőhazája feltehetően a Himalája bércei alatt meghúzódó buddhista kolostorok világa lehetett. A szerzetesek addig-addig szelektálták a szívós, ellenálló tibeti spánieleket, míg azok egyre kisebbek, törékenyebbek lettek. A kutyusok rendeltetése a testmelegítés lett. A szerzetesek felugratták őket az ölükbe, ahol az állatok a köntösük alá bújva védték az embert a hideg ellen.

Angliában az ölebek II. Károly idejében jöttek divatba. Itt egy játék kutyának is beillő spánielt (toy spániel) kezdtek kialakítani a minél kisebb termetű szetterek tudatos továbbtenyésztésével. Jómódú gazdáik természetesen agyonkényeztették az aprócska vadászkutyákat, s keleti ölebekkel is keresztezték őket. A King Charles spánielek jellegzetesen lapos arckoponyája ma is őrzi ennek az emlékét. Az én szememben itt volt a fordulópont ember és kutya kapcsolatában. A kutya számára igazából semmi sem változott, ám hajdani harcostársa és bajtársa, az ember már teljesen új módon szemlélte őt. A kutyák egyre inkább elveszítették eredeti feladataikat, és átalakultak dekoratív dísztárgyakká. És ez még csak ízelítő volt abból, ami hamarosan bekövetkezett.

Mára már ritkaságszámba megy az olyan ember-kutya kapcsolat, amely emlékeztetne a kezdetekre. Olyan üdítő kivételekre gondolok itt, mint a különféle munkakutyák, így a vadászebek, a rendőrkutyák, a terelőkutyák vagy a már említett vakvezetők. Sajnos azonban mára ezek elenyésző kisebbségbe kerültek. A mai fejlett társadalomban és a kulturális szokások hálózatában éppen csak a kutyának nem maradt méltó hely. A régi szövetséget már a feledés homálya fedi. Ami közös bennünk, sokszor megvetés tárgyává vált, ugyanakkor legtöbben elveszítettük azt az ösztönös képességet, amely a két faj közötti megértést lehetővé tette.

Könnyű belátni, hogyan következhetett be ekkora kommunikációs visszaesés. Azok a kicsiny közösségek, melyek lehetővé tették fejlődésünket a történelem hajnalán, egyszer csak átalakultak egy az egész világot beborító, szinte homogén társadalommá, globális közösséggé. A nagyvárosi élet névtelenségbe taszítja az ott lakókat, úgyhogy már nem ismerjük vagy észre sem vesszük a többi embert. És ha már saját fajtársaink is idegenné válnak számunkra, nem csodálkozhatunk azon, hogy kutyáinktól szintén teljesen eltávolodtunk. Ahogy megtanulunk lassan megbirkózni a társadalomban elénk tornyosuló feladatokkal, egyszerűen azt hisszük, hogy a kutyák is képesek lesznek minderre. Az igazat megvallva viszont ők éppen hogy nem képesek követni minket. A mai modern világban az ember elképzelése a kutya szerepéről és a kutya viszonyulása mindehhez gyökeres ellentétben áll egymással. Elvárjuk, hogy a kutya teljesítse magatartásbeli normáinkat, hogy olyan szabályok szerint éljen, melyeket sohasem kényszeríthetnénk rá más állatokra, mondjuk, egy birkára vagy tehénre. A macska még viszonylag nagyobb önállóságot élvez, csak a kutya nem tehet már szinte semmit, amit szeretne.

Olyan ironikus, számomra pedig egyenesen tragikus, hogy mi vagyunk a Föld milliónyi faja közül az egyedüliek, akik elég intelligensek ahhoz, hogy felismerhessék a szépet másokban - és mégis képtelenek vagyunk csodálni a kutyákat pusztán önmagukért. Ennek az lett az eredménye, hogy mára szinte teljesen elenyészett az a kivételes megértési képesség, amely köztünk és valaha volt legjobb barátunk között létezett. Nem csoda hát, hogy napjainkban sokkal több a problémás kutya, mint korábban bármikor.

Természetesen nagyon sok olyan ember van, aki tökéletesen boldog életet é1 kutyái társaságában. Az ősi kötelék valahol mélyen ma is bennünk van. Nincs még egy olyan állat, amely hasonlóan gazdag érzelmeket ébresztene bennünk, vagy hasonló mélységű szeretetet alakítana ki a maga irányába. A tény attól még tény marad: aki manapság harmóniában é1 kutyájával, ezt inkább szerencsés véletlennek, mintsem a tudásának köszönheti. Képességünk, hogy megértsük és használjuk az ösztönös, szavak nélküli nyelvet a kutyák felé, jórészt elveszett számunkra.

Az utóbbi évtizedben megkíséreltem áthidalni a szakadékot, hogy újjáformáljam a köteléket ember és kutya között. A hiányzó kommunikációs forma utáni kutatás hosszú és sokszor csalódásokkal terhes is volt. Végül azonban ez lett életem legizgalmasabb és legeredményesebb utazása.

 

 

Egy élet a kutyák társaságában

Most már nehéz elhinni, de voltak idők, amikor el sem tudtam képzelni, hogy barátságot köthetnék egy újabb kutyával. Purdey szomorú halála után mély kiábrándultság lett úrrá rajtam. Már-már azt hittem, tényleg úgy gondolom, miszerint "ebbe a házba többé egyetlen kutya sem fogja betenni a lábát". Valójában azonban már túlzottan is kutyássá lettem egy ilyen végletes döntéshez. A vigasz alig egy éven belül megérkezett, méghozzá egy kis vadászkutya személyében.

A kezdeti nehézségek ellenére családom hamar megszokta a vidéki életet. Férjem szeretett vadászni, és ez a szenvedélye volt az, amely segített a kutyáknak visszatérni hozzánk. Ezerkilencszázhetvenhárom őszén, egy balszerencsés vadászkirándulás után hosszasan ecsetelte, mennyire hiányzik neki egy jó vadászkutya. Aznap egy súlyosan megsebesített nyúlnak mégiscsak sikerült elvánszorognia előle, be az erdőbe, a biztos pusztulásba. "Bárcsak lett volna egy kutyám, akkor nem történhetett volna meg ilyesmi!" Így panaszkodott, miközben a tekintete világosan elárulta, mit is forgat a fejében.

 

Így hát még az év szeptemberében, a születésnapjára megkapta élete első vadászkutyáját, a később Kelpie névre keresztelt Springer spániel szukát. Egyszerűen imádta ezt a kutyát, és én sem maradtam el mögötte ebben a tekintetben. Ez volt a kezdete élethosszig tartó szerelmemnek ezzel a gyönyörű fajtával.

Természetesen rettegtünk attól, hogy a Purdeyhez köthető borzalmas események megismétlődhetnek. Hamarjában be is szereztünk egyet a vadászkutyák helyes kiképzését taglaló kiadványokból. Be kell ismernem, Kelpie okítása eleinte nem hozta meg a várva várt sikert. Lelőtt vad behozására akartuk megtanítani Kelpie-t, amely feladat teljesen távol áll ettől a fajtától. A könyv utasításait hűen követve, tárgyakat dobtunk el kutyánk számára, hogy ő megkeresse és visszahozza nekünk azokat. Könyvünk nem győzte hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy valami egészen könnyű tárggyal kezdjük a gyakorlást. Erre azért volt szükség, hogy a kutya megtanulja "puhán" fogni a szállított tárgyakat.

Úgy döntöttünk, Ellie egyik régi, csomóra kötött partedlije pont jó lesz erre a célra. Egyik reggel kivittük Kelpie-t az udvarra, eldobtuk a partedlit, és vártuk, hogy visszahozza nekünk. Döbbent ámulattal néztük, amint egyből utánavetette magát, és fel is kapta a ruhadarabot. Reményeink azonban hamar szertefoszlottak, amint a kutya zsákmányával villámgyorsan eliszkolt mellettünk, egyenesen vissza a házba. Emlékszem férjem tétova pillantására. "Mit mond a könyv, ilyenkor mit tegyünk?!" - kérdezte. Ekkor már nem bírtuk tovább, és hangosan nevetve leroskadtunk a földre. Sok efféle hibát elkövettünk még Kelpie nevelése közben, ugyanakkor rengeteg mulatságban is volt részünk. Amikor manapság néha túlzottan is magabiztosnak vagy önelégültnek érzem magam attól, milyen jól is értek a kutyákhoz, egyből eszembe jutnak azok a cseppet sem dicsőséges kezdeti idők.

Kelpie mindazonáltal főleg a férjem kutyája volt. De én is annyira megszerettem, olyan jól beilleszkedett a család életébe, hogy hamarosan úgy éreztem, saját kutya kellene nekem is. Akkorra már teljesen elkötelezetté váltam a spánielek mellett, így természetes, hogy az új kiskutyám egy kilenchetes szuka kölyök lett a Springer spániel kiállítási vonalából. Gyermekkori álomkutyám után Lady lett a neve.

Engem a vadászat sokkal kevésbé érdekelt, mint a tenyésztés és a kutyakiállítások. Lady révén kerültem ebbe az izgalmas világba. A hetvenes évek közepe táján keresztül-kasul jártam vele az országot, kiállításról kiállításra utazva. Jó természetű kutya volt, és a bírók mindenhol kedvelték, ahol csak megjelentünk. Ezerkilencszázhetvenhatban megszerezte az indulás jogát mind közül a legeslegjelentősebb kiállításra, a Cruft'sra is. Hatalmas büszkeséget éreztem aznap, amikor a híres Olimpiai Stadion felé utaztunk.

A kutyakiállítások világát érdekesnek és szórakoztatónak találtam. Számos egyéb előnye mellett igazi pezsgő társasági élet zajlott benne, ahol sok hasonlóan gondolkodó emberrel találkozhattam. Két legközelebbi barátomat is itt szereztem, Bert és Gwen Greent, akik akkor már jól ismert tenyésztőknek számítottak. Springfayre néven futó kennelükből számos kiváló és ismert állat származott. Bert és Gwen is tudott róla, hogy szeretnék kutyatenyésztéssel foglalkozni. Ők juttattak hozzá a hároméves Donnához, Lady nagyanyjához. Donnának minden jó adottsága megvolt, hogy egy új tenyészet alapító szukája lehessen, így ő lett az alapja tenyésztői karrieremnek. Hamarosan megszületett tőle az első alom, és a hét kölyökből egyet meg is tartottam magamnak. Az ő neve Chrissy lett.

Chrissy nemcsak kiállítási kutya volt, hanem igazán jó vadászeb is vált belőle. Nyolc hónaposan megnyerte a kölyökosztályt, és ő is bejutott a Cruft'sra. Ezerkilencszázhetvenhét októberében következett el azután a legnagyobb esemény, aminek részese lehettem az oldalán: elvihettem a kiállítási spánielek munkaversenyére, amelyen csak a Cruft'sra méltónak bizonyult kutyák vehettek részt. Ezen a megmérettetésen azonban csak a vadászatban mutatott erények számítottak. A nap végén, amikor Chrissy elnyerte a Legjobb Springer megtisztelő díját, szinte madarat lehetett volna fogatni velem. Élénken emlékszem, ahogyan a bíró átadja nekem a győztesnek járó kokárdát, majd hozzáteszi: "Isten hozta az elitben!" Ekkor már tényleg úgy éreztem, megérkeztem a valódi kutyások közé.

A kezdeti sikerektől megittasodva felfejlesztettem a tenyészetemet, ami két új, nagyszerű szuka beszerzését jelentette. Azt hiszem, sikerült is némi elismerésre szert tennünk a tenyésztők között. Ezenközben tovább gyarapítottam a család kutyaállományát is. Sajnos, szegény Donna elpusztult rákban, pedig még csak nyolcéves volt. Talán az ő elvesztésén bánkódva vettem meg az első cocker spánielt, Susie-t, aki a kislányom kutyája lett. Később Susie-t is befedeztettem, és a kölykök közül megtartottam egy szukát, Sandyt.

A legsikeresebb kutyám mégis az angol springerek közül került ki. Khant én tenyésztettem, sok osztálygyőztes cím elnyerése után végül megszerezte a fajtagyőztességet is. Csodaszép kan volt, a bíróknak különösen a pofája tetszett, ami a kanok erőteljes vonásait egyfajta megkapó barátságossággal tudta egyesíteni. Hasonlóan hat addigi kutyámhoz, 1983-ban ő is bejutott a Cruft'sra. Legnagyobb megelégedésemre meg is nyerte az osztályt, amelyben indult. Még most is beleborzongok az érzésbe, ahogy átvettem a győztesnek járó oklevelet.

Már említettem, hogy ezeken a versenyeken nagyon sok kedves, jóravaló emberrel találkoztam, akiktől nagyon sokat tanulhattam. Közülük is kiemelkedik azonban bölcsességével Bert Green. Emlékszem az egyik kedvenc mondására: "Az nem akkora baj, ha nem használunk a fajtának, viszont soha ne tegyünk benne kárt." Ezzel arra célzott, hogy a tenyésztőknek mindig oda kell figyelniük, hogy megőrizzék választott fajtájuk hagyományos, jó tulajdonságait.

Számomra a kutyatenyésztés egész sor újféle, felelősségteljes döntés meghozatalából állt. Itt főleg arra gondolok, hogyan sikerült a nálam született kölykök legnagyobb részét jól kiválasztott családok otthonában elhelyeznem. Gondolnom kellett arra, hogy a kutyáim egyéni tulajdonságai, temperamentuma milyen gazda számára teszi majd az adott állatot kellemes társsá. Kétségkívül nagyon sokat foglalkoztam a kutyáim nevelésével, amin a jól ismert engedelmességi kiképzést kell érteni.

Ezeknek a foglalkozásoknak a során törtek fel belőlem azok a kínos érzések, amelyek tulajdonképpen mindig is bujkáltak bennem a kutyákhoz való hozzáállásunkkal kapcsolatban. Purdey emléke soha szét nem foszló, kísértő árnyként lebegett tudatom horizontján. Számtalanszor töprengtem azon, vajon mit tehettem rosszul. Talán nem a megfelelő módszerekkel neveltem őt?

Rossz érzéseimet csak tovább táplálta a viszolygás, amit a hagyományos kutyakiképzési módszerek keltettek bennem. Részemről semmi forradalmian újat nem vezettem be ezen a téren. Sőt. Éppoly hagyományhű voltam, mint a legtöbben ebben a kérdésben. Megtanítottam a kutyákat leülni és helyben maradni, úgy, hogy a feneküket lenyomtam a földre. Megtanítottam őket lábnál jönni úgy, hogy fojtó nyakörvvel rántottam rajtuk, ha kellett. Mindent úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Ahogy mind többet foglalkoztam kiképzéssel, egyre inkább úgy éreztem, valamit teljesen rosszul teszek. Mintha egy halk hang mindig azt mondogatta volna a hátam mögött: "Olyasmit akarsz csináltatni a kutyával, amit az nem szeretne."

Az igazat megvallva mindig is utáltam az "engedelmesség" szót. Ugyanaz a rossz szájíz tapad hozzá, mint a lovak esetében a "betörés" kifejezéshez. Az engedelmesség szó mögött az is ott van, hogy az ember ráerőszakolja az akaratát a kutyára, valami olyat csináltat vele, amit az nem akar. Kicsit olyan ez nekem, mint az esküvői szertartáson az "engedelmeskedj" felszólítás. Miért nem használjuk inkább az "együtt dolgozni", "együttműködni" vagy a "közösen tevékenykedni" kifejezéseket? Az engedelmeskedni szó mögött számomra nagyon sok negatív érzelem is rejlik. De hát mit tehettem volna ez ellen? Nem voltak olyan könyvek, amikben más módszereket is leírtak volna. És különben is, kivel oszthattam volna meg az aggályaimat? Nincs két választásod, a kutyádat egyszerűen az ellenőrzésed alatt kell tartanod, és nem hagyhatod, hogy ámokfutóként cikázzon fel s alá. Felelősséggel tartozunk irántuk, ahogyan a gyerekeinket is meg kell tanítanunk elsajátítani a társadalmi szokásokat. Egészen egyszerűen nem ismertem más, üdvözítőbb alternatívát.

Mindazonáltal akkoriban kezdtem el azon fáradozni, hogy az engedelmességi kiképzést a lehetőségekhez mérten emberségesebbé formáljam. Néhány finom változtatást hajtottam végre a módszereimen. Az első ezek közül a kiképzés nyelvezetének finomítása volt. Ahogy már említettem, mindaddig hagyományos eljárásokat alkalmaztam, beleértve a jól ismert fojtóláncot is. Szerintem ez az elnevezés teljes félreértésen alapul. Ha helyesen alkalmazzák, az ilyen örv nem fojtogatja az állatot, pusztán segít őt kordában tartani. Nem szabad vele a kutyát durván rángatni. Ha pedig az elnevezéseken finomítunk, az segíthet enyhíteni az emberek hozzáállásán is.

A kutyaiskolában megtanítottam a gazdáknak, hogy miként rándíthatnak csak akkorát a láncon, hogy az éppen hogy megcsörrenjen. Ezt a kutya nagyon is jól hallja, és nem lódul neki, mert megtanulta már, hogy máskülönben jön az erős rántás. Így aztán az én tanítványaim nem fojtóláncként használták ezt az eszközt, hanem figyelmeztető láncként. Ez csak egy aprócska változtatás volt, ám a hatása mégis figyelemreméltó.

Megpróbálkoztam valami hasonlóval a fektetésnél is. Úgy gondoltam, a hagyományos módszer, amikor az ember a pórázzal lehúzza a kutyát, nem a legjobb. Én ehelyett előbb leültettem a kutyát, majd szelíden az oldalára döntöttem, lassan felemelve a felém eső lábát. Ahol csak lehetett, kíméletesebb módszereket kerestem, mialatt próbáltam megtartani a formai követelményeket is.

Elmondhatom, hogy újításaim nagyon népszerűek voltak a kutyaiskolában. Ugyanakkor minden reform ellenére nem sikerült túl sokat tennem a kiképzés emberségesebbé tételének terén. Az alapfilozófia a régi maradt: a kutyát rávettük valaminek az elvégzésére. Mindig úgy éreztem, ráerőltetem az akaratomat az állatra, ahelyett hogy mindezt úgy érném el, hogy a kutya igazából több választható lehetőség közül önként választja az általam kínáltat. Láttam, hogy a kutya nem fogja fel, mi is ennek az egésznek az értelme. Az alapvető változtatások ideje a nyolcvanas évek végén következett el.

Akkorra különben is teljesen átalakult az életem. Elváltam, a gyermekeim felnőttek, egyetemre készültek. Én is egyetemi tanulmányokat folytattam a Humberside-on, irodalom és társadalomtudomány szakra jártam, ahol pszichológiát és etológiát is tanítottak. A válásom miatt le kellett mondanom a kutyakiállításokról. Pedig éppen csak elkezdtem hírnevet szerezni magamnak, és a kutyások világának még csak a küszöbén álltam. Most hirtelen minden álmom szertefoszlott, és ez nagyon elkeserítő érzés volt. Még a kutyáim egy részétől is meg kellett válnom...

Mindenesetre hat állatot magamnál tartottam. Ezerkilencszáznyolcvannégyben új helyre, Észak-Lincolnshire-be költöztünk. Ilyen zűrzavar közepette nehéz lett volna folytatni a versenyzést. Legtöbb erőmet a gyermekeim támogatása kötötte le, emellett sem időm, sem energiám nem maradt kiállításokra, illetve a komoly tenyésztői munkára. Saját kutyáimon kívül mindössze arra futotta az erőmből, hogy némi munkát vállaljak a helyi Jay Gee Állatmenhelyen, valamint én írtam a városi újság házikedvenc-rovatát is.

Szenvedélyes kutyaszeretetem azonban mit sem változott. Az egyetlen különbség az volt, hogy némileg új irányba kellett terelnem az érzéseimet. A pszichológia és a viselkedéskutatás iránti érdeklődésem az egyetemet követően is megmaradt. Különösen az állati magatartás vizsgálata vált a szenvedélyemmé, ami mindmáig tart. Olvastam Pavlov, Freud és Skinner műveit, valamint más, elismert kutatók írásait. Az igazat megvallva, nagyon sok olyasmit találtam náluk, ami megegyezett az én elképzeléseimmel. Például az a nézet, hogy ha egy kutya a magasba ugrik, akkor megpróbál előrébb kerülni a rangsorban, akár még az ember elé is. Vagy ha a kutya elénk vág az ajtóban, akkor ezt azért teszi, mert egyrészt ellenőrzi, nem fenyeget-e veszély odakinn, vagyis védi az otthonát. Másrészt az előttünk haladó kutya magát tartja vezérnek.

Megismertem és elfogadtam a szeparációs stressz elméletét is. A viselkedéskutatók szerint az otthon hagyott kutya azért rágja meg a bútorokat és forgatja fel a lakást, mert súlyosan nyomasztja a gazda távolléte. Mindeme ismeretek nagyon is mélyen érintettek engem. Ám még mindig hiányzott valami. Folyton csak azt kérdeztem: miért? Honnét tudhatja mindezt egy kutya? Már-már szinte bolondnak tartottam magam, hogy mindig csak az járt a fejemben, vajon hogyan válhat egy kutya olyannyira függővé a gazdájától, hogy annak távolléte ennyi szenvedést okoz neki. Akkor még nem sejthettem, hogy rossz irányból közelítek ehhez a kérdéshez.

Be kell vallanom, hogy a kutyákhoz való viszonyom - és egyúttal az egész életem is - egy csapásra megváltozott egy délutánon, valamikor 1990-ben. Akkoriban éppen lovakkal is dolgoztam. Volt egy barátnőm, Wendy Broughton, aki megengedte, hogy China nevű lován lovagoljak néha. Előző évben Wendy ajánlotta, hogy nézzek meg vele egy amerikai cowboyt, bizonyos Monty Robertset. A királynő meghívására érkezett országunkba, hogy megmutassa különleges módszereit, amelyek úttörő jellegűek voltak a lovakkal való bánásmód terén. Wendy már látta őt egy bemutatón, ahol harminc perc alatt sikerült rávennie egy teljesen nyers lovat a nyereg és a zabla elviselésére, valamint fel is ült rá. A mutatvány nagyon meggyőző volt, Wendy mégis kételkedett. "Biztosan már előre gyakorolt a lóval" - mondta nekem. Azt hitte, csalás volt az egész.

Azután 1990-ben eljött az idő, hogy Wendy felülvizsgálja előítéleteit. Jelentkezett ugyanis egy hirdetésre, amelyet Monry Roberts adott fel a HORSE&HOUND(Lovak és kutyák) magazinban. Monty újabb nyilvános bemutatót szervezett, és olyan kétéves lovakat keresett, melyeken még nem ült senki, és még sosem voltak felnyergelve sem. El is fogadta Wendy jelentkezését, aki felajánlotta Ginger Rogers nevű telivér pej kancáját a próbára. Wendy igazából próbakőnek szánta a lovat, nem pedig jószívű segítségként. Ginger Rogers rendkívül makacs jószág hírében állt, és a magánvéleményünk az volt, Monty Roberts végre megkapja majd, amit megérdemel.

Ahogy a cambridgeshire-i St. Ivesben lévő Wood Green állatmenhely felé tartottam egy napfényes nyári délutánon, mégis megpróbáltam előítéletek nélkül gondolni az elkövetkező eseményekre. Nem utolsósorban az késztetett erre, hogy mélyen elismertem a királynő állatok irányában tanúsított hozzáértését, különösen ami a lovakat és a kutyákat illeti. Arra gondoltam, hogy ha Őfelsége bizalmába fogadta ezt az embert, akkor nekem is jó lesz megadni neki a tiszteletet.

Úgy hiszem, ha valaki azt a szót hallja, hogy "cowboy", rögtön valamiféle John Wayne-szerű figura jut az eszébe, mozivászonnagyságban, Stetson-kalapban és bőrnadrágban, aki egész életében kevés egyebet művel, mint köpköd és folyamatosan káromkodik. Az ember, aki aznap délután a kis számú közönség elé lépett, nem is állhatott volna távolabb ettől a klisészerű képtől. Zsokésapkájában, elegáns ingében és drapp pantallójában sokkal inkább vidéki úriemberre emlékeztetett. Durvaságot sem sugárzott, harsányan hangos sem volt. Sőt kifejezetten csendesnek és magába fordulónak látszott. Mindazonáltal szokatlanul karizmatikusnak tűnt, valami különleges légkör lengett körülötte. Pedig még nem is sejtettem, miféle varázslatos dolgokra képes. Körülbelül ötvenen gyűlhettünk össze a kör alakú karám korlátjánál, amit a lovak kifutójában emeltek számára. Monty először elmagyarázta, mi a módszer lényege, és hogy mit szeretne bemutatni nekünk. Az előjelek azonban nem voltak valami jók. Monty tudtán kívül Ginger Rogers éppen ott állt a férfi mögött. Ahogy az beszélt, a ló lassan bólogatni kezdett, ami teljesen úgy festett, mintha gunyorosan azt jelezné, mindenben egyetért vele. Mindenki nevetésben tört ki.

Amikor Monty megfordult, a ló abbahagyta a bólogatást, ám amikor a férfi újból a hallgatóság felé nézett, Ginger megint nekilátott a mókának. Wendy és én egymásra néztünk, arcunkon a mindentudók mosolyával. Mindketten ugyanarra gondoltunk: Monty alaposan benne van a csávában. Amikor végül a mondókája végére ért, és derékszíját felcsatolva nekilátott a mutatványnak, mi székünkben kényelmesen hátradőlve vártuk, hogy tanúi legyünk a csúfos kudarcnak.

Egészen pontosan huszonhárom és fél perc múlva be kellett látnunk, hogy csúnyán alábecsültük a képességeit. Mindössze ennyi időre volt Montynak szüksége ahhoz, hogy nemcsak hogy megnyugtassa Gingert, hanem könnyűszerrel meg is lovagoljon egy olyan lovat, amelyik eddig a legjobb tudomásunk szerint még sohasem viselt nyerget a hátán. Döbbent csöndben ültünk Wendyvel. Aki csak aznap látott minket, dermedt hitetlenkedést látott az arcunkon. Még jóval a bemutató után is szinte sokkos állapotban voltunk. Napokon keresztül egyéb témánk sem akadt. Wendy beszélt is Montyval a csodálatos műsorszám után, és hamarosan nekilátott a Monty által feltalált karám megépítésének, hogy maga is az amerikai módszerei szerint foglalkozhasson a lovakkal.

Számomra a bemutató olyan volt, mint amikor fénysugár hasít az éjszakába. Egyszer csak mintha minden a helyére került volna. Ma már az egész világon ismerik Monty technikáját, ahogy - az ő szavaival élve -"ráhangolódik" a lovakra. Amikor bent van a karámban, először kapcsolatot alakít ki a lóval, hogy később kommunikálni tudjon vele a ló nyelvén. A módszert egy egész élet gondos megfigyelései alakították, legfőképpen pedig az állatok természetes környezetükben történő tanulmányozása. Leginkább az volt lenyűgöző benne, hogy nem alkalmazott sem fájdalmas, sem pedig félelmet keltő eszközöket az állatokkal szemben. Úgy gondolta, hogy ha nem sikerül az állatot a magunk oldalára állítani szépszerével, akkor bármit teszünk is vele a későbbiekben, az erőszak lesz, akaratunk ráerőltetése egy tiltakozó lényre. Hogy mennyire különbözött az ő módszere az eddigiektől, jól látszott már abban is, ahogyan a ló bizalmába férkőzött. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a ló hagyja magát megérinteni a legsebezhetőbb pontján, a véknyánál. Ahogy néztem, micsoda összhang van közte és a ló között, miközben együtt dolgoztak, arra gondoltam, szinte eggyé váltak ők ketten. Olyannyira közel tudott kerülni a lóhoz, hogy az mindent megtett, amit csak Monty kért tőle. És nem volt semmiféle erőszak, sem fegyelmezés - a ló magától tett mindent. Közben persze már az járt a fejemben, vajon minderre hogyan lehetnék képes én a kutyáimmal. Szilárdan hittem, hogy a kutyákkal, hűséges társainkkal a vadászatban és gyűjtögetésben, történelmi szálak kötnek össze bennünket. A nagy kérdés már csak az volt: HOGYAN találhatnánk meg ezeket a szálakat?

 

Hallgatni és tanulni

Most már tudom, hogy a szerencse akkortájt mosolygott rám. Ha nem kezdem el növelni a kutyafalkámat, sohasem tapasztaltam volna meg azokat a dolgokat. Akkoriban mindössze négy kutyám volt: Khan, Susie, Sandy és egy befogadott beagle, Kim. Vidám csapatot alkottak, a négy kutya eltérő jelleme csodálatosan kiegészítette egymást. A magam részéről azokban az években valósággal új életet kezdtem. Többé nem tartottak fogva kötelékek, a gyerekek kirepültek, szüleimet pedig nemrég veszítettem el. Úgy érzem, teljesen a szabad akaratomból történt hát, amikor beszereztem egy gyönyörű, koromfekete német juhász kölyköt, aki a Sasha névre hallgatott.

Mindig is szerettem volna német juhászt tartani, habár ez egy olyan fajta, amelyiknek meglehetősen visszás a megítélése az emberek körében. Gyakran csak a rendőrkutyát látják benne, egy harapós jószágot, mely hatalmas kedvvel támad rá menekülő személyekre. Természetesen ez a kép alapos finomításra szorul. A kutyafajtákra ugyanúgy megpróbálunk sztereotip jelzőket ráhúzni, mint egyes emberekre. Szinte hallom is, hogy "minden német juhász agresszív, minden spániel ostoba, a beagle-k mind megrögzött elszökdösők" és így tovább. Ez éppoly sületlenség, mintha elhinnénk, hogy a franciák mind barettet hordanak, vagy minden szerencsétlen mexikói hatalmas sombreróban mászkál. Hosszas vonakodásomat egy német juhász beszerzésétől teljesen más okra vezethetjük vissza. Egészen egyszerűen sokáig nem tartottam magamat elég érettnek egy ilyen kutya megfelelő tartására. Rengeteget hallottam rendkívüli intelligenciájukról, arról, hogy elméjüket folyamatosan le kell foglalni valami feladattal. Mindig úgy gondoltam, nekem nem volna elég időm és türelmem ehhez. Ám ezek az idők, és velük az én kételyeim, most tovatűntek.

Sasha érkezése fordulópont volt az életemben. Monty bemutatója után rájöttem, hogy őhozzá hasonlóan nekem is nagyon alaposan és kitartóan meg kell figyelnem az állataim viselkedését. Fel kell hagynom a tétovázással, és neki kell látnom a tanulásnak. Így is tettem, és az eredmények nem várattak sokáig magukra. Sasha fiatal volt, tele kiapadhatatlan energiával. Forgószélszerű belépőjére a már meglévő kutyáim teljesen eltérő módon reagáltak. Kim, a beagle egyszerűen nem vett róla tudomást. Khan láthatóan szívesen játszott a kis jövevénnyel, nem bánva, hogy az árnyékként követi őt, éjjel-nappal, mindenhová. A gondok Sandynél, Tony fiam cocker spánieljénél jelentkeztek.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Sasha betette a lábát a házba, Sandy egyértelműen jelezte, hogy ki nem állhatja az új kiskutyát. Az igazat megvallva, Sandy a maga tizenkét évével jócskán benne volt már a korban, és egyszerűen semmi kedve sem volt hozzá, hogy ez a kis mihaszna állandóan ott ugráljon körülötte. Eleinte megpróbált nem venni tudomást róla, fejét oldalra fordítva elnézni mellette, ami nem volt túl egyszerű dolog, ugyanis a tízhetes Sasha máris nagyobb volt nála. A módszer kudarcát tapasztalva, Sandy mély hangon morogni kezdett, miközben ajkai fenyegetően visszahúzódtak fogairól. A kiskutya ettől aztán végre meghátrált.

Ahogy ott ültem és csak bámultam a jelenetet, eszembe jutott, hogy régebben is láttam már hasonlót, az egyik első springer spánielemnél, Donnánál. Donnában, avagy közkeletű nevén szólítva "A Hercegnőben", mindig is volt valami fenséges. Amikor körútra indult a házban, mindenkinek félre kellett húzódnia előle. Emlékszem egy esetre, amikor anyám nálunk járt, és pont abba a karosszékbe telepedett le, amelyikben éppen Donna szendergett. A kutya teljesen önfeledten hevert a fotelben. Ahogy anyám odaült mellé, a kutya sértődötten felnézett, fölkelt, és megpróbálta anyut eltolni magától. Végül az édesanyám lehuppant a földre. A jelenet még egyszer megismétlődött, mivel édesanyám újból megpróbált letelepedni a fotelba. Akkoriban ezt persze szerfölött mókásnak tartottuk. Ahogy most Sashát és Sandyt néztem, rájöttem, hogy valami nagyon hasonlót látok; csak akkoriban még nem jöttem rá a történtek jelentőségére. Most első ízben láttam át igazán a miérteket. Sandy, akárcsak hajdanán Donna, megpróbálta megmutatni, ki is a főnök igazából.

A következő felismerésem az volt, amikor rájöttem, kutyáim számára mekkora jelentősége van egymás viszontlátásának. Így például, akárhányszor elvittem Sashát az állatorvoshoz egy oltásra, amikor visszajöttünk, következett a ceremónia. Nem tudom, van-e jobb elnevezése a dolognak, nekem leginkább valamiféle üdvözlési szertartásnak tűnt. Sasha hátralapított fülekkel sorra végignyalogatta az összes többi kutya száját - és ez alól egyetlen alkalom sem volt kivétel.

Eleinte mindez nem sokat jelentett a számomra. Nem tudtam, vajon Sasha fiatalos szertelenségből teszi-e ezt, vagy azért, mert új még a falkában, esetleg valami olyan tanult szokásról van szó, amelyet még azelőtt szedett föl, hogy hozzám került. Szerencsére Sashának nemcsak a viselkedése volt az, ami elgondolkodtatott, hanem az is, hogy külsejében erősen emlékeztetett a farkasokra. Addigra már olvastam néhány munkát ezekről a ragadozókról, Sashát figyelve azonban kedvet kaptam, hogy alaposabban átgondoljam, amit megtudtam róluk.

Megnéztem egypár filmet farkasokról, dingókról és egyéb kutyafélékről. Azonnal feltűnt az imént említett, Sashánál megfigyelt viselkedés. Egészen lenyűgözött, amikor a vadon élő állatoknál is láthattam ezt a ritualizált üdvözlési magatartást. Biztos voltam benne, hogy mindennek valahogy köze kell hogy legyen a résztvevők rangsorban elfoglalt helyéhez. Sejtésem egyre szilárdabbá vált, ahogy még jobban megismertem a farkasfalkát uraló törvényszerűségeket, egy közösséget, ahol minden esemény a vezetők, vagyis az alfa-pár körül forog.

Később alaposabban is kitérek majd az alfa-egyedekre. Most elegendő annyit tudni róluk, hogy az alfák a falka legerősebb, legegészségesebb és feltehetően a legintelligensebb, legtöbbet tapasztalt tagjai. Pozíciójukból fakadóan gyakorlatilag csak ők hozhatnak létre utódokat a falkában, emiatt azt is mondhatjuk, hogy biztosítják a legjobb génváltozatok megmaradását. Nagyon fontos, hogy rájöjjünk: a farkasfalkában az alfa-pár ural és irányít mindenfajta tevékenységet. A többiek elfogadják az alfák akaratát, és ellenkezés nélkül engedelmeskednek nekik. Természetesen az alacsonyabb rangú egyedeknek is megvan a maguk pozíciója, mindenki pontosan tudja és be is tartatja a rangnak kijáró tiszteletet.

A farkasokról szóló filmekben jól látszott, hogy a rituális üdvözlés mindig az alfa-egyedeknek szólt. A vezető pozícióban lévő farkasok sohasem nyaldosták egyik társuk képét sem, míg az összes többi falkatag nyalogatta az alfák pofáját. Ez a nyaldosás különben nagyon jellegzetes. Mindig az arcra irányul, és a legtöbbször szinte kétségbeesett igyekezettel végzik az állatok. Egyéb jól megfigyelhető viselkedésbeli különbségek is vannak a vezérek és alárendeltjeik között. Az alfák láthatóan magabiztosabbak, valahogy sugárzik róluk a fensőbbség. Ennek legbiztosabb jele, hogy a farkukat sokkal magasabbra emelve tartják, mint a többiek. Az alacsonyabb rangú farkasoknak is megvoltak a maguk jelzései. Egyesek egyszerűen lefeküdtek az alfák előtt. Némelyek pedig, talán a fiatalok és a még alacsonyabb rangúak, egyáltalán nem merészkedtek ennyire közel a vezérekhez, hanem távolabb maradtak. Olyan ez, mint amikor az egyik kutyának szabad megnyalni a gazdát, egy másiknak pedig nem.

Ismét rádöbbentem, hogy mindez mennyire ismerős a számomra! "A Hercegnő", vagyis régi kutyám, Donna, pontosan ilyen uralkodó típus volt. Ám csak akkor lepődtem meg igazán, amikor a saját falkámat vettem tüzetesebben szemügyre. Rögtön felfedeztem a hasonló vonásokat. Felismertem az uralkodókat és az alattvalókat is. Világosan kitűnt, miként szorítják az alacsonyabb pozíciókba az erősebb kutyák a gyengébbeket. Minden úgy történt, akárcsak a farkasfalkában, sokáig mégsem vettem észre. Most azonban hirtelen megvilágosodott előttem, hogy a kutyák között is farkastörvények uralkodnak. Hatalmas lépést tettem előre ezzel.

Megint csak Sashának köszönhettem a legmeggyőzőbb bizonyítékot. Észrevettem, hogy sikerült előrébb jutnia a ranglétrán. Elég nagyra nőtt, és a magabiztossága is megvolt már ahhoz, hogy szembeszálljon Sandy elutasító magatartásával. Sandy pedig kezdett beletörődni a megváltoztathatatlanba. Nemcsak el-, hanem lefelé fordította a fejét - és leengedte a farkát.

Különösen játék közben volt szembetűnő az erőviszonyok megváltozása. Amikor eldobtam egy labdát vagy hasonló játéktárgyat, annak visszahozatala Sasha tiszte lett. A többiek is szaladtak persze, és odagyűltek, ahol a labda leesett, de az már nem volt vita tárgya, hogy melyik kutya fogja végül visszahozni. Ha pedig valamelyikük túlzottan megközelítette Sashát, miután az felkapta a labdát, Sasha pillantása, testének minden apró jele azt mondta: "Ez az enyém, tágulj innen!"

Sandy testbeszéde pont ennek ellenkezőjéről tanúskodott. Egyre behódolóbb lett ezekben a szituációkban, testét egyre mélyebbre bocsátotta a találkozások alkalmával. Feladta a vetélkedést, behódolt, és hagyta, hogy Sasha minden tekintetben a falka vezéreként viselkedjen. Úgy is fogalmazhatunk, a fiatalabb kutya vértelen győzelmet aratott.

Természetesen a kutyáim viselkedése nem mindig volt ennyire izgalmas. Sokszor úgy tűnt, nagyon is jól érzik magukat a ranglétrának azon a fokán, amit a magukénak tudhattak. Kezdtem megérteni, hogy a rangsor pozícióit csak időnként kell megerősíteni, felidézni a többiekben, hogy hol is a helyük. A következő lépés az volt, hogy rájöjjek, mikor is történik közöttük ennek a "megbeszélése".

Rájöttem, hogy az én irányomban is hasonló dolgok zajlanak, mégpedig minden olyan alkalommal, amikor hazajövök valahonnan. Még jobban odafigyelve azt is észrevettem, hogy kutyáim akkor is hasonlóképpen viselkednek, ha egyéb látogató érkezik hozzám. Ahogy az idegen bejön, a kutyáim körém sereglenek. Nagyon izgatottak, odarohannak az ajtóhoz, körbeugrálják a jövevényt. És miközben ezzel foglalatoskodnak, végig mutatják a szájnyaldosás rituáléját egymáson. Ugyanezt tapasztaltam olyankor is, amikor sétához készülődve pórázra vettem a kutyákat. Mindegyik szinte szétrobbant a boldog izgatottságtól, föl-le ugráltak, és közben egyre nyalogatták egymás száját. Újból megnéztem a farkasokról szóló filmeket, és ott is teljesen hasonló dolgokat láttam. Őnáluk a falka akkor viselkedett így, amikor az állatok vadászathoz készülődtek. Az állatok fel-alá szaladgáltak, és tülekedtek a jó pozíciókért. Végül azonban mindig az alfa-pár volt az, akiknek a feje és farka mindvégig felemelve maradt. És mindig ők voltak azok, akik a falkát vezették a vadászösvényen.

Rájöttem, hogy ez a rítus azt szolgálja, hogy a farkasok újból és újból megerősítsék, ki is a vezér köztük. A legerősebb emlékeztette őket, hogy ő a főnök, és nekik követniük kell őt. A rangsor betartása egyenlő volt az életben maradással. Az én kutyafalkám tulajdonképpen ugyanígy viselkedett. Ami ebben a legérdekesebb volt számomra, az az én bevonásom a szertartásba. A kutyák magatartásából világosan kiderült, hogy engem is úgy kezeltek, mintha a falka tagja volnék. Az összes kutya közül pedig Sasha volt az, aki a leginkább odafigyelt rám.

Ha elhagytuk a házat, Sasha kivétel nélkül előttem állt minden alkalommal. Keresztbe helyezkedett előttem, ezzel elállva az utamat. Habár a póráznál fogva vissza tudtam tartani, mindig megpróbált előttem menni. Úgy tűnt, az a természetes neki, ha ő mehet elöl. Ha pedig séta közben valami erős zajt hallottunk, vagy valami váratlan történt, például felbukkant egy idegen kutya, Sasha rögtön elém állt, védelmező pozícióba helyezkedve. Sokkal dühödtebben ugatott a többi kutyánál, ha idegen ment el a házunk közelében, vagy a tejesember, illetve a postás érkezett meg. Ilyenkor nem is tudtam őt úgy lecsendesíteni, mint a többi kutyámat.

Őszintén bevallom, kissé aggasztott Sasha viselkedése. Valahogy Purdeyt juttatta eszembe, ahogyan fel-alá rohangált előttem. Talán itt, belül attól féltem, egyszer majd őt is el kell altattatnom. Szerencsére ekkor már jobban értettem, mi is zajlik körülöttem valójában. Megint Donna példája vezetett először nyomra. Visszagondoltam, hogyan is volt, amikor egy pici baba, Shaun volt nálam dajkaságban. Amikor a baba a földön feküdt a takaróján, Donna mindig mellé heveredett, egyik lábát az ő lábára helyezve. Ha a baba letaszította magáról, a kutya visszatette a lábát. Úgy tűnt, őrzi és védi a gyereket. Most rájöttem, hogy ahogyan Donna is mintegy felelősséget érezhetett Shaun iránt, úgy vigyáz most Sasha is rám. Másként nem tudtam magyarázni, miért tüntet ki ennyire a figyelmével, amikor kimegyek az ajtón, vagy látogatókat fogadok. Vajon mi másért lenne olyannyira aktív, amikor sétálni viszem?

Rájöttem, hogy mennyi hibát követtem el pusztán az emberi beidegződéseimből eredően. Mint talán minden ember ezen a bolygón, meg voltam győződve arról, hogy a világ a mi fajunk körül forog, és a többi állatnak is valahogy be kell illeszkednie a mi rendszerünkbe. Úgy képzeltem, hogy mivel én vagyok a kutyáim gazdája, ez automatikusan azt is jelenti, hogy a vezérük is én vagyok. Most először kételkedni kezdtem ebben a felfogásban. Arra gondoltam, vajon nem Sasha véd és vezet-e inkább engem.

Mindig is mélyen érintettek a kutyák felől jövő tapasztalataim. Ám mindegyik közül ez volt eddig a legerősebb hatású élményem. Teljes egészében átformálta a gondolkodásmódomat. Úgy is mondhatnánk, egyszer csak leesett a tantusz. Azt gondoltam: "Várjunk csak egy kicsit! Hátha teljesen téves úton járok! Hátha mindenre egy tipikusan emberi - szemtelenül erőszakos - keretet akarok ráerőltetni. Ahelyett hogy a kutyák szemszögéből próbálnám szemlélni a dolgokat. Hátha nem a kutya függ mitőlünk, hanem ők gondolják pont azt, hogy nekik kell miránk gondot viselniük. Lehet, hogy a kutya azt képzeli, hogy igazából ő a falkavezér, és az ember csak egy a falkatagok közül? Esetleg azt gondolja, hogy neki kell vigyázni miránk, nem pedig fordítva?" Ahogy efféle gondolatokon rágódtam, hirtelen minden kezdett a helyére kerülni.

A szeparációs stresszre gondoltam. Egy olyan kutya jelent meg előttem, amelyik ahelyett, hogy azt gondolná: "Hová tűnt a mama, a papa?", azon aggódik inkább: "Hol lehetnek azok az átkozott kölykök?" Ha Önöknek lenne egy kétévesforma gyerekük, és hirtelen nem tudnák, hová is tűnhetett, vajon nem őrülnének-e bele a rémületbe? Az egyedül hagyott kutyák sem unalmukban pusztítanak a lakásban, hanem azért, mert pánikba esnek az aggodalomtól. Amikor pedig az ember hazatér, és a kutya felugrál rá, azt nem azért teszi, mert játszani szeretne, hanem mert így üdvözöl bennünket ismét a falkában, aminek a felügyeletével őszerinte neki kell foglalkoznia.

Sok tekintetben bolondnak éreztem magam. Elkövettem azt a hibát, amit mi, emberek oly sokszor elkövettünk már, amikor állatokkal foglalkoztunk. Azt gondoltam addig, hogy a kutyáknak nincs saját nyelvük, mert hogyan is lehetne, amikor MIVELÜNK élnek?! Úgy képzeltem, képesek felfogni, hogy ők háziasított állatok, és hogy az én otthonomban laknak. Nem gondoltam arra, hogy a saját, vadonból örökölt szabályaik szerint élik az életüket továbbra is. Röviden összefoglalva, emberi szemmel tekintettem rájuk. Nem mondhatnám, hogy ez a felismerés egy szemvillanás alatt kerített a hatalmába. Nem volt sem derült égből lecsapó vakító villám, sem földindulásszerű megvilágosodás. Mégis, attól kezdve az egész hozzáállásom gyökeresen megváltozott.

 

A vezérség átvétele

Alig telt el néhány hónap, és máris többet tudtam meg, mint arra valaha is számítottam. Ahogy elkezdtem alaposabban megfigyelni a kutyáimat, és fülelni kezdtem, hogy mit "mondanak" nekem, hirtelen egy addig rejtett világ tárult fel előttem. A vadon élő állatok viselkedése termett ott a házamban, mégpedig a saját kutyáim révén. Most már észrevettem, amint egymásra kényszerítik az akaratukat, ahogy kifejezésre juttatják fensőbbségüket, dominanciájukat. Pedig mindezt nem kísérte kiabálás, hiszen a kutyák nem ordítoznak; és nem kísérték pofonok sem, mert a kutyák nem így küzdenek.

Három olyan szituációt tudtam megkülönböztetni, amikor a kutyáim jellegzetes viselkedéselemeket mutattak egymással szemben: 1. amikor veszélyt észleltek; 2. amikor sétálni indultunk; 3. és amikor egyesült a falka. Minden ilyen alkalommal megfigyelhettem, hogy vannak olyan kutyák, akiket "a helyükre kell tenni": a vezér kinyilvánítja előjogait, és a többiek el is fogadják ezt. Engem most már az érdekelt, mindezt a tudást hogyan fordíthatnám a magam hasznára.

44

Monty Roberts példájából számomra az volt a legmegkapóbb, ahogy ember létére képes volt felvenni egy ló szerepét. Rájöttem, hogy nekem is meg kell próbálnom "kutyául viselkedni". Kíváncsi voltam, vajon okozna-e valami különbséget, ha farkasként törnék a falka élére, ahogy az a természetben is történik. Alapvetően azonban az izgatott, egyáltalán lehetséges-e megvalósítani mindezt. Volnának-e, úgymond, mellékhatásai, és képes lennék-e ily módon javítani a kutyák életén? Ezeket a megfontolásokat szem előtt tartva akartam kidolgozni egy módszert a kutyák irányítására, melynek során végül is ők maguk hozzák meg a döntéseket. Ahogy Monty mondaná, olyasmit akartam, amikor az ember mint egy társaság demokratikusan választott vezetője működik az állatok között. Mit mondjak, ijesztő feladatnak tűnt.

Már az elején tisztában voltam két tényező elsődleges fontosságával. Rövidesen a "két K" szabályának kezdtem nevezni őket, miszerint az embernek mindig következetesnek és kedvesnek kell lennie a kutyakiképzés során. Évszázadokon keresztül úgy tanultuk, hogy a kutyák engedelmességre szoktatásához az kell, hogy parancsokat üvöltözzünk feléjük. "Ülj!", "Maradj!", "Pitizz!", "Gyere ide!" - ilyesmiket mondtunk nekik. Magam is efféle parancsokat használtam. Persze a kutyák engedelmeskednek, de nem azért, mintha értenék e kifejezések értelmét. Azért hajtják végre az utasításainkat, mert megtanulják a kapcsolatot a saját viselkedésük és a gyakran ismételt szó között. Meggyőződésem, hogy minden efféle kondicionálás eredményessége azon a következetességen múlik, ahogy az utasításokat adjuk a kutyának. Ezenkívül attól, hogy az ember torkaszakadtából üvölt a szerencsétlen állattal, semmi egyéb nem történik, mint hogy idegbajos lesz a kutya.

Ahogy nekiláttam a munkának, rögtön beigazolódni láttam elképzeléseimet. A parkban, ahová kijártam a kutyáimmal, találkoztam egy férfival, aki a dobermannját tanította éppen. Ez az ember minden kutyát, amelyik csak közeledni merészelt a dobermannhoz, hangos kiáltásokkal és a sétabotja dühös lengetésével igyekezett elzavarni. Alig kezdett ehhez hozzá a gazda, a kutyája szinte rögtön maga is hörögni és vicsorogni kezdett. Észrevettem, hogy a nyugodt és kedves embereket viszont általában vidám és barátságos kutyák kísérték. Ekkor gondolkodtam el azon, milyen falkavezér is szeretnék lenni én, és arra jutottam, hogy a kedvesség, a derűs nyugalom mindenekelőtt való kell hogy legyen a számomra.

Mind az emberek, mind pedig a kutyák világában a csendes, ihletett vezetés a leghatékonyabb. Gondoljunk csak számos nagy hatású személyiségre: Gandhi, Ülő Bika törzsfőnök vagy Nelson Mandela - mind karizmatikus, ám ugyanakkor nagyon csendes emberek. Kipling híres verse, a Ha jut eszembe, amikor a vezérség minőségére gondolok:

 

Ha józanul tudod megóvni fődet,

 midőn a részegültek vádja mar

 

(Devecseri Gábor fordítása)

 

Milyen igaza van, gondoljunk csak bele! Egy olyan vezető, aki magából kikelve tombol, nem képes tartósan a megbízhatóság érzetét kelteni követőiben, és hamarosan hiteltelenné válik. A farkasfalkákban az alfa-egyedek egyúttal mindig a leghiggadtabb állatok is.

Tudtam, hogyha megtanulnám a kutyáim nyelvét, és ami még fontosabb, választott vezetőjük lennék, úgy is kellene viselkednem, ahogyan azt egy igazi alfa teszi. Természetem szerint nem voltam a csendes, ám határozott típus igazi megtestesítője, ezért kutyáim társaságában új magatartásformákat kellett magamra erőltetnem. Ha mindezt a hamarosan elém táruló óriási különbségekhez viszonyítom, meg kell mondanom, az értük fizetett ár borzasztóan alacsony volt.

Első próbálkozásaimra egy esős hétköznap reggel került sor. Emlékszem, csak úgy szakadt az eső, és én arra gondoltam, mennyivel alkalmasabb volna egy szép derűs nap ahhoz, hogy új életet kezdjek a kutyáimmal. Ugyanakkor türelmetlen is voltam, és előző éjjel azzal az elhatározással feküdtem le, hogy másnap tényleg nekifogok valami újnak. Be kell vallanom, kétségek gyötörtek. Sejtelmem sem volt arról, vajon elképzeléseim beválnak-e majd. Sőt időnként kissé bolondnak is éreztem magam. Azért fohászkodtam, csak nehogy pont ma reggel toppanjon be hozzám valaki. Ám amikor végül elindultam lefelé a lépcsőn, arra gondoltam, nincs vesztenivalóm.

Az emberek azt gondolhatják rólam, hogy az én kutyáim aztán mindig úgy viselkednek, ahogyan én óhajtom. Sajnos, ennél messzebb nem is járhatnánk az igazságtól. Abban az időben kis falkám éppen nem volt valami engedelmes, és akkor még nem is beszéltünk a meglehetősen szemtelen modorukról. Ha hazatértem valahonnan, körém sereglettek, és teljesen neveletlen módon felugráltak rám - biztosan tudják, mennyire idegesítő szokás ez. Néha az ember keze tele van szatyrokkal, vagy éppen valami szép ruha van rajta, és akkor jönnek a kutyák, és az ember agyára mennek az ugrálásukkal. Éppen ezért az első célkitűzésem a falka újrarendezése volt.

Mindent kiterveltem az éjszaka során. Úgy viselkedtem, akár egy igazi alfa, és nem törődtem velük, amikor nekiláttak az üdvözlésnek. Persze ezt elmondani könnyebb, mint véghezvinni. Ám hamar rájöttem, hogy jóval több eszköz áll a rendelkezésemre, mint azt gondoltam volna. Mivel verbális lények vagyunk, mi, emberek túlzottan is a szavakra hagyatkozunk, és elfelejtjük, hogy a testbeszéd révén is mennyire kifejezőek tudunk lenni. Ha például valaki hátat fordít nekünk, azonnal tudjuk, hányadán állunk vele. Vagy ha bemegyünk egy zsúfolt szobába, és valaki tüntetően félrenéz, máris értjük az ebben rejlő üzenetet. A kutyák teljesen hasonlóan viselkednek, különösen ami a szemkontaktust illeti. Hamarosan rájöttem, mennyire jól jön ez nekem. Így hát, amikor aznap reggel lejöttem a lépcsőn, és beengedtem a kutyákat a konyhába, egészen másként viselkedtem, mint addig. Ha felugrottak rám, nem kiáltottam rájuk "Nem szabad!", és ha rosszalkodtak, nem zavartam őket a "helyükre". Aznapi találkozásunkkor az első pár percben még csak a szemükbe se néztem. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam őket.

Eleinte, meg kell mondanom, elég természetellenes volt ez az egész. Másik énem, mely számára természetes lett volna érintkezésbe lépni a kutyákkal, lázadozott. Nem tudom, meddig lettem volna képes kitartani, ha nem értem volna el szinte azonnali sikert. Egy vagy két napon belül meglett a foganatja ennek az új rendszernek. Legnagyobb meglepetésemre hamarosan abbahagyták a felugrálást és az őrjöngést. Minden egyes viszontlátáskor, amikor keresztülnéztem rajtuk, egyre inkább tiszteletteljesen viselkedtek velem szemben. A hét vége felé már egészen visszahúzódtak, és én szinte zavartalanul léphettem be az ajtón.

Biztos vagyok benne, hogy azért változtattak ennyire hamar a magatartásukon, mert megtapasztalták, hogy számukra is előnyös az új felállás. Ahogy megadták nekem a szükséges személyes teret, pozitív változás állt be együttléteink légkörében: elégedett voltam velük. A kutyák megérezték, hogy ha velük akarom tölteni az időmet, akkor ez egy minőségi időtöltés. Az etológia megtanított arra, hogy ne vegyem tudomásul a kellemetlen, helytelen viselkedésüket, de annál inkább jutalmazzam azt, amit máskor is elvárok tőlük. Ezért aztán megerősítésképpen csendes, ám kifejezett lelkesedéssel viseltettem irántuk, amikor velem voltak. A kutyáim hamarosan csak akkor jöttek oda hozzám, amikor szerettem volna - mindehhez pedig elég volt egy röpke hét.

Az első tapogatódzó lépés olyan jól sikerült, hogy tudtam, jó nyomon vagyok. Tisztában voltam viszont azzal is, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Elhatároztam, hogy a következő megoldandó kérdés a kutyák viselkedésének szabályozása akkor, ha, úgymond, "veszélyt" szimatolnak, különösképpen, ha valaki jön hozzánk. Hasonlóan a többi kutyához, az enyémek is őrült módon ugattak, ha az ajtónkhoz lépett egy vendég. Ha az illető beljebb került, a kutyák körberajzották, felugráltak rá, és hatalmas hűhót csaptak körülötte. Ilyenkor kiabálni szoktam: "Elég, csend legyen!", ám ezzel inkább csak elmérgesítettem a helyzetet. Megint Kipling sorai jutottak eszembe, hogy amikor mindenki elveszti a fejét, nekem higgadtnak és határozottnak kell maradnom.

Elhatároztam, hogy megmondom a hozzám jövőknek, nézzenek keresztül egyszerűen a kutyákon, amikor megérkeznek. A notóriusan felugráló kutyáimat bezártam egy másik szobába. Persze voltak olyanok is, akik azt hitték, elment az eszem. Számukra egy kutya üdvözlése, pláne egy szép kutyáé, a világ legtermészetesebb dolga volt addig. Barátaim és családtagjaim, mondhatni, imádtak együtt viháncolni Sashával, Khannal, Sandyvel és Kimmel. Én azonban kitartottam új elméletem mellett, és megkértem őket, tegyék azt, amit kérek tőlük.

Megint csak gyorsan kiderült, hogy igazam van. Pár napon belül csillapodni kezdtek a kedélyek. Kutyáim hamarosan már csak ugattak, de nem tomboltak a látogatók körül, és emellett sokkal jobban engedelmeskedtek is, ha megkértem őket valamire. Persze nem hittem, hogy mindez tisztán arra vezethető vissza, hogy ettől kezdve másként bántunk velük. Valószínűleg közrejátszhatott az is, hogy Sandy és Khan már elég öregecske volt akkoriban. Nagy jelentőséget tulajdonítottam annak is, hogy az egész falkából Sasha, a fiatal német juhász reagált legjobban a kívánságaimra. Soha nem álltam le azért, hogy eltöprengjek, vajon miért is jöttek be eddig a dolgaim, ehelyett folyamatosan kész voltam kételkedni. Mindazonáltal nem tagadom, csodálatos érzés volt működésükben látni az elgondolásaimat. A kutyák átalakultak, nyugodtabbnak és vidámabbnak tűntek, öröm volt nézni őket.

Ezután a sétálás körüli bonyodalmak megoldása következett. A kutyáimmal való séta igazság szerint maga volt a káosz. Az állatok a pórázukat pattanásig feszítve keringtek körülöttem. Ez a kép jól jellemezte a hagyományos kutyakiképzés összesített kudarcát. Úgy gondolom, az engedelmességi foglalkozásokon sok jót is beléjük neveltem. Séta közben azonban végső soron hol túl mereven, robotszerűen engedelmeskedtek, hol pedig teljesen önállósították magukat. Vagy mindent mutattak, vagy semmit. Én mást szerettem volna. Meg akartam találni a módját egyfajta együttműködésnek, mely során képes vagyok akaratomnak megfelelően irányítani a kutyákat, viszont ők is kedvükre szaladgálhassanak, ha épp mód nyílik rá. A legjobb az lenne, ha magukat tudnák irányítani. De hogyan vegyem rá őket?

A póráz helyett, amin úgyis csak eszelősként tomboltak, ismét a higgadt lecsendesítés mellett döntöttem. Visszagondoltam a farkasfalkára. Láttam magam előtt, ahogy az alfa-pár körül szabadon futkározik a többi farkas, majd pedig egyszerre abbahagyják, és szép rendben elindulnak a vadászatra, úgy, hogy mindenki tudja a helyét. Ezért a séta elején én is magam köré gyűjtöttem a kutyákat, de ahelyett hogy megpróbáltam volna fegyelmezni őket, hagytam, hadd viháncoljanak. A farkashasonlatra gondolva úgy véltem, ilyenkor a kutyáknak is szükségük van arra, hogy ráhangolódjanak a "vadászatra", vagyis esetünkben a sétára, ami úgy történik, hogy a vérüket alaposan telepumpálják adrenalinnal. Én a magam részéről ezúttal nem harcolni akartam az ösztöneik ellen, hanem sodródni velük.

Tehát ezentúl, amikor felcsatoltam rájuk a pórázt, nem csináltam semmit, hanem csendben és passzívan álltam és vártam. Csak ezután indultam el az ajtó felé. Ez a "nyugodt vezéri stílus" újból meghozta gyümölcsét, és a kutyák elég hamar lecsillapodtak. Később úgy tapasztaltam, hogy séta közben is tanújelét kell adnom időnként a vezérségemnek. Korábban, mint oly sok más kutyatulajdonost, engem is vonszoltak az ebek a póráz végén. Nem mondhatnám, hogy élveztem a dolgot. Új módszerem szerint, amikor a kötelező jellegű húzás elkezdődött, hirtelen megálltam és vártam. A hatás nem váratott sokat magára. Kutyáim rájöttek, hogy így sehová sem jutnak. A pórázok szépen megereszkedtek, és a kutyák, feladva a rángatást, kérdő tekintettel visszanéztek rám. Ez volt az első alkalom, hogy ezt tették, és ez elég biztatást adott nekem a jövőre nézve, hogy folytassam a dolgot. Ez az akaratok összecsapása volt, és ezúttal én nyertem.

Érdekelt, vajon akkor is működik-e a módszer, ha nincsenek pórázon a kutyák. Régebben a kis jószágok ilyenkor szétszaladtak a szélrózsa minden irányába, majd pedig jött a "szelektív hallás" időszaka. Ez annyit jelent, hogy néha könnyen behívhatónak mutatkoztak, máskor azonban pusztán a környék zengett a hiábavaló kiáltozásomtól, ha a kutyák megpillantottak, mondjuk, egy nyulat vagy egy másik kutyát. Néha meg annak voltam szemtanúja, hogy egy csalódott gazda jókorát rásózott a nagy sokára visszajönni méltóztató kutyájára. Mindig arra gondoltam ilyenkor, mennyire érthetetlen dolog lehetett ez a kutyának. Miért jöjjön vissza, ha még meg is verik utána? Aki pedig már próbálta elkapni a vonakodó kutyáját, az tudhatja, mennyire vidámak is azok a pillanatok, amikor a kutya egészen közelre bevárja az embert, csak hogy azután ismét tovaszökkenjen.

Megint csak a farkasfalka példája vezetett el a "szelektív hallás" megoldásához. Már tudtam, hogy a farkasokat a vezér vezeti a vadászaton, így most megpróbáltam mindent a kutyák szemszögéből nézni. Ha a kutya alfának hiszi magát, természetes neki, hogy ő menjen elöl. A gazda feladata pedig nem az, hogy visszahívogassa a kutyát, hanem hogy szépen kövesse őt, mint azt egy engedelmes falkatag tenné. Miután a pórázzal már kedvező tapasztalatokat szereztem, elhatároztam, hogy póráz nélkül is én leszek a vezér. Nem lett volna sok kedvem mindezt a réten kipróbálni, szerencsére azonban a kertben is épp elég hely volt az első próbákhoz. Amikor behívtam a kutyákat, azonnal meg is jutalmaztam őket, így nem volt zavaró a helyzet, mint a vonakodva jövő kutyát még meg is büntető gazdák esetében. Megint igen gyorsan tanultak a kutyáim, kivéve Kimet, a beagle-t. Ő mindig jobban szeretett szimatolni a kertben, mint szépen visszajönni hozzám. Csalódottan visszafordultam a hátsó ajtóhoz, gondolva, kint hagyom őt a kertben. Ahogy odaértem, hátranéztem, és láttam, Kim ész nélkül rohan, hogy ő is bejöhessen. Támadt egy ötletem. Attól kezdve, ha Kim makacskodott, megfordultam és elindultam a ház felé, mire ő rögtön elkezdett követni engem. A kutyák ugyanis természetüktől fogva falkaállatok, és ha választaniuk kell a magány és a falka között, mindig az utóbbit választják.

Ezzel hatalmas lépést tettem előre. Olyan volt, mintha láthatatlan pórázon tartanám kutyáimat. A különbség látványos volt: egy hét sem telt bele, és amellett hogy továbbra is élvezhették a megszokott szabadságot, a kutyáim sokkal kevésbé bóklásztak el mellőlem. És amikor úgy döntöttem, ideje lesz hazafelé indulni, a falka szinte varázsütésre elfogadta akaratomat. Be kell vallanom, szinte repülni tudtam volna az örömtől.

Nem akarom úgy beállítani mindezt, hogy nagyon könnyű dolgom volt, és minden szinte magától került a helyére. Hazudnék, ha ezt mondanám. Ahogy elméletemet ki akartam bontakoztatni, voltak dolgok, amik egyszerűen nem sikerültek. Például minden próbálkozásom kudarcot vallott, amikor az új módszert ötvözni próbáltam a régi stílusú engedelmességi kiképzés egyes elemeivel. Be kellett látnom, a hagyományos klikkerek, szájkosarak és más effélék beépítése kissé zavaró még a kiképző számára is. Akkor hogyan várhatnám el, hogy a kutyák értsék, miről is van szó?

Most már látom, hogy mint ember, mindent túlbonyolítottam. Mindig arra gondoltam akkoriban: "Ez nem lehet ennyire egyszerű", és ezért még mást is hozzá akartam adni a módszereimhez. Aztán már derengeni kezdett, hogy igazából tényleg semmi komplikált nincs a dologban. Pusztán csak kutyaésszel kellett gondolkodni, és az ő módszereiket kellett használni - tényleg, ki látott már olyan kutyát, amelyik a társaihoz póráz, nyakörv vagy klikker segítségével próbált volna közel kerülni? El is határoztam, hogy a továbbiakban semmiféle ember alkotta, mesterséges segédeszközt nem fogok használni.

Addigra már két-három hónapja az új módszeremmel dolgoztam, nem is eredménytelenül. Énem egyik fele azonban továbbra is kétkedő maradt, vajon tényleg minden szempontból helyesen cselekszem-e. Kutyáim napról napra elláttak új élményekkel, és ez az azonnali visszajelzés lehetővé tette, hogy szükség esetén finom kiigazításokat tehessek a technikámon. Akkoriban ez tényleg a legtisztább próba szerencse eljárás volt. A következő jelentősebb áttörést azután mégsem a meglévő kutyáim révén értem el, hanem megint Donna, "A Hercegnő" emléke adta meg a kellő ihletet hozzá.

Mindig is hittem abban, hogy hetente egyszer nyers velős csonttal illik jutalmazni a kutyákat. Ha Donna jelen volt éppen, a csontok földre helyezése egyúttal egy érdekes rítus kezdetét is jelentette. Donna ilyenkor a maga fenséges módján csendben odalépett, a többi kutya pedig azonnal hátrahúzódott. Ekkor Donna kimérten kiválasztotta a neki tetsző darabokat, majd odébb ballagott velük. A többiek csak őutána következhettek. Ezeken az emlékeken elmerengve rájöttem, hogy itt ugyanannak a vezérségnek láthattam egyfajta megnyilvánulását, mint amelyre most én pályáztam. Az egyed, aki látszólag nem tett semmi különöset, mégis mindent megkapott, amit csak akart. Ez a történet adta az ötletet, hogy az etetéseket is felhasználhatnám a magam javára. Tulajdonképpen maga az ötlet nem volt teljesen új, mert valahol már olvastam arról, hogy a kutya előtt történő étkezésnek különös jelentősége lehet. A viselkedéskutatók megfigyelték, hogy ennek van egy olyan jelentése, hogy megmutatjuk a kutyának, itt mi vagyunk a főnökök. És tényleg, az oroszlánok, és különösen a farkasok példája is azt erősítette bennem: mindig a vezér eszik elsőként.

Bár egyetértettem ezzel az elmélettel, a belőle származtatott gyakorlat már nem nyerte el a tetszésemet. Az írások szerzői azt javasolták, egyfajta csípésrendet alakítsunk ki vacsoraidőben. Javasolták, hogy a gazda a kutya szeme láttára költse el az estebédet, és csak ezután engedje enni a kutyát. A módszer kétségtelenül hatékony volt, ám én ettől nem lettem különösebben boldog. Minden egyebet leszámítva gondoljunk csak arra, hogy az emberek a legkülönbözőbb időpontokban etetik a kutyájukat. A menhelyi kutyáknak például reggelente adnak enni. A módszer nagyon hosszadalmas is volt. A vadon élő állatokra gondolva nem láttam be, vajon a falka hogyan várhatna mindig estig a táplálkozással. A kutyafélék opportunisták, élnek az adódó alkalmakkal, és nem csak a "nagy zabálásra" várnak. Nem lebzselnek egész nap tétlenül, hanem ha éhesek, keresnek maguknak valami harapnivalót.

Mindezeken túl pedig a javasolt eljárás kegyetlennek tűnt a számomra. A kutya helyébe képzeltem magam, és ekképpen gondolkodtam: "Egész nap éheztem, most meg ezek az emberek itt esznek előttem, én pedig csak őutánuk kapok. A legjobb lesz, ha borzasztó falánk leszek..." Lehet, hogy így helyre lehet tenni egy kutyát, a dolog azonban nem valami kedves. Tisztában voltam vele, az evés milyen fontos elősegítője lehet a vezérség átvételének, mégsem volt kedvem kéjesen végigenni egy egész reggelit vagy vacsorát a nyálukat csorgató kutyáim előtt. Addig törtem a fejem, míg egy újfajta módszer jutott az eszembe.

Kezdtem rájönni, milyen hatalmas jelentősége van a gyors, intenzív eseményeknek a kutyák életében. Talán azért van ez így, mert a kutyákból teljességgel hiányzik a jövő fogalma. Megtapasztaltam, hogy néha a legapróbb gesztus is hatékony információforrás lehet a számukra. Egyszer csak aztán támadt egy ötletem. Aznap este, mielőtt összekevertem volna az ételüket, kiraktam egy ropit egy tányérra. Majd beleraktam a táljukba az eledelt, és egy magasan lévő helyen összekevertem, úgy, hogy ne lássák, mit is csinálok pontosan. Majd pedig azt mímeltem, hogy a ropit az ő táljukból veszem elő, és jóízűen megettem azt. Ha most a falka eszével gondolkodunk, mit is láttak ők? Hogy előttük eszem az ételükből. És mit jelent mindez az ő szemükben? Hogy én vagyok a vezér. Azt hiszem, jó helyen tapogatóztam. Az etetési idő nemhogy nehezítette volna a dolgomat - épp ellenkezőleg, biztos lehettem benne, hogy minden figyelmüket nekem szentelik, és a lehető legjobb reakciókra számíthatok. Mindegyiknek megvolt a maga külön tálkája, ezeket szokás szerint egymástól távolabb, a konyha és a nappali padlójára helyeztem. A kutyák tudták, melyik az ő helyük, és leszámítva némi evés utáni vizsgálódást a többiek üres tálkái körül, jól viselkedtek, és nem civakodtak a táplálék miatt. Így tehát nem volt nehéz aláhúzni a mondandómat ezzel a kis közjátékkal, amit más területeken már addig is kifejezésre juttattam.

Hamar észrevették, hogy valami megváltozott. Emlékszem, ahogy kissé furcsálkodva bámultak rám, talán azt próbálva kitalálni, mit és miért tettem. Aztán következett egy kis műsorozás. Volt ott ugrálás és nyüszítés is, de elég hamar abbahagyták, és megtanulták csendben kivárni, amíg megeszem a ropit. Úgy tűnt, belenyugodtak, hogy előbb nekem kell "jóllaknom", és ők csak azután kapnak. Amikor végül letettem a táljaikat a földre, elégedetten nekiláttak az ételnek. A változás nem volt látványos, ám ezúttal nem is ez volt az elvárásom. Egyszerűen csak tovább akartam erősíteni vezérségem nimbuszát, újabb trükköt húzva elő a kabátujjamból. Ami a leginkább tetszett az egészben, hogy sikeremet ismét annak köszönhettem, hogy a kutyák észjárását követtem.

Most már bevallhatom, igencsak önelégült voltam akkoriban. Azonban az élet mindig módot talál rá, hogy visszarántsa az embert a fellegekből, sőt meg is tapossa egy kissé. Engem is csakhamar utolért a végzet, lelkem mélyéig megrendítve szörnyűségében. Először Sandy pusztult el, még 1992 nyarán, majd pedig szeretett Khanomat veszítettem el, 1994 februárjában. Nem tagadom, valósággal le voltam taglózva. Khan volt az a kutya, aki a többieknél sokkal többet volt velem, jóban és rosszban egyaránt. Immár csak Sasha és Kim, a beagle maradt nekem. Rettenetesen szenvedtem, hihetetlenül fájt a kutyáim elvesztése. Csak egy újabb kutya érkezése segíthetett abban, hogy addigi munkám eredményeit megszilárdítsam, és tovább tudjam fejleszteni őket.

Az első próba

Pár héttel Khan halála után bekukkantottam egy helyi állatmenhelyre. Az intézet vezetője régi barátom volt, őt mentem meglátogatni, a kutyákkal semmi előzetes tervem nem volt. Ha emlékezetem nem csal, színházba akartunk menni. Az ismerősömnek volt még valami dolga, úgyhogy amíg vártam rá, elhatároztam, sétálok egyet a menhelyen. Eközben életem egyik legmegindítóbb látványában volt részem. Az egyik kennelben megpillantottam egy nagyon sovány, szánalmas kis Jack Russell terriert. Annyit tudtam róluk, hogy ádáz és alattomos kis bokaharapó jószágok, és nem lelkesedtem különösképpen ezért a fajtáért. Ám ezt a remegő kis lényt nem lehetett nem megsajnálni. Szó szerint reszketett, és nemcsak azért, mert hideg tél volt; puszta rettegést láttam a tekintetében.

Hamarosan megismerhettem a kiskutya szívszorító történetét. Elhagyatva találtak rá, valaki madzaggal kikötötte egy betontömbhöz. Napok óta nem ehetett már, iszonyúan le volt soványodva. Ha nem hozzák be a menhelyre, hamarosan elpusztult volna. A kutya már első ránézésre is rettenetes állapotban volt. A gondozónője elmondta, hogy állandóan szökni próbál, valamint hogy valószínűleg harapós is. Habár addig a menhely lett volna az utolsó, ahová egy új kutyáért beugrottam volna, végül mégiscsak ezzel a kis szerzeménnyel tértem haza. Úgy döntöttem, az autóm hátsó ülésén remegő kutya lesz családom legújabb tagja.

Hamarosan a Barmie nevet adtam neki, ami körülbelül annyit jelent, "Dili". A névadást természetesen az eb természete indokolta. Amikor hazaértem vele, behúzódott a konyhaasztal alá. Onnét azután minden alkalommal rám morgott, ahányszor csak elmentem a közelében. Ezzel azonban csak az iránta érzett részvétemet erősítette. Megítélésem szerint ez a morgás nem agresszió volt, hanem színtiszta rettegés. Arra gondoltam, én biztosan nem bírtam volna ki mindazt, amin ez a kutya keresztülmehetett.

Habár Barmie-t nem azért fogadtam be, hogy új módszeremet próbálgassam rajta, hamarosan rájöttem, micsoda lehetőségek is rejlenek benne. Amióta csak kutyákkal dolgoztam, szinte mindig csak jó környezetben élő állatokkal találkoztam, melyekkel kedvesen bánt a gazdájuk. Most pedig itt volt ez az állat, amely semmi mást nem kaphatott eddig, mint gonoszságot. Az elkövetkező hetekben Barmie lehetőséget nyújtott arra, hogy kipróbáljam rajta mindazt a tudást, amit oly hirtelenében szedtem fel a saját kutyáimmal kapcsolatban. Amellett azonban, hogy ekképpen a helyükre kerülhettek ismereteim darabjai, azt is reméltem, a javára szolgálnak majd ennek a sokat szenvedett kiskutyának.

Addigra megalkottam az első számú aranyszabályt magamnak: bármit javasoltak is a hagyományos kutyakiképzési szokások, én mindig annak az ellenkezőjét teszem. Így tehát megtartóztattam magam, és nem halmoztam el Barmie-t túláradó szeretettel és ajnározással. Szinte elképzelhetetlenül sérülékeny jellem volt. Néha kedvem lett volna felkapni, átölelni, és elmondani neki, hogy most már nincs mitől félnie. Ehelyett azonban elhatároztam, hogy nem török be a személyes terébe, és meghagyom őt a magányában. Üldögéljen csak a konyhaasztal alatt, nagy szemmel bámulva onnét kifelé. Én, mintha mi sem történt volna, igyekeztem a megszokott módon tenni-venni a házban.

Minden általam ismert szaktekintély egyetértett abban, hogy a kutyának mintegy két nap kell arra, hogy megszokja az új házat. Ezután még vagy két hét is eltelhet, míg valóban kinevez magának egy saját helyet. Hasonló ez ahhoz, mint amikor valaki új munkahelyre kerül. Az íróasztalt hamar megszokja az illető, de a munkatársak közé hetek alatt sikerül csak beilleszkedni. Ezért aztán én is békén hagytam Barmie-t az első két hétben, tegyen mindent a saját kedve szerint. Amikor beszéltem hozzá, a lehető legkedvesebb hangon szólítottam meg. Ha megpillantottam a szoba túlsó felén, ránéztem, és így köszöntöttem: "Szia, kedves!" Láttam, amint a kis farkát tétován csóválni kezdi, bár ő maga mintha küzdött volna ez ellen - ám hasztalan. Úgy tűnt, hogy szeretné kitalálni, mit is akarhatok tőle, de én újból és újból hagytam, hadd menjen.

Legelőször az "etetési színjátékot" próbáltam ki rajta. Akkoriban még mindig csiszolgattam ezt a módszeremet, és Barmie kiváló lehetőségnek tűnt, hiszen napjában négyszer is kapott enni (bár egyszerre csak keveset). Erre azért volt szükség, hogy helyrehozzam a kondícióját. A szegény pára nagyon sokat éhezhetett, mindössze kétharmadát nyomta annak a súlynak, ami a normális lett volna. Az etetési színjáték azonnal hatott. Figyelmesen ült, hátracsapott füllel leste, amint megeszem a ropit. Majd elkezdte csóválni a farkát, mintha csak azt mondaná: "Jól van, értem." Ezután letettem a tálkáját a földre, és odébb léptem. Nézte, amíg elmegyek, majd rávetette magát az ételre.

Barmie szépen hízott, és úgy tűnt, lassacskán felenged a rémülete is. Abbahagyta a morgást, és már ki-kiosont utánam a kertbe, amikor teregettem a mosott ruhát. Ha a közelében ültem, egyszeregyszer már odajött, persze roppant bizalmatlanul. Ha közeledett, soha nem próbáltam megérinteni, hagytam, csak hadd ismerkedjen. Még mindig nagyon érzékeny volt. Amikor elővettem egy pórázt, úgy tűnt, majd' meghal ijedtében. Úgy gondolhatta, ha megkötöm, nem lesz esélye a menekülésre. De én nem akartam semmire se kényszeríteni a legcsekélyebb mértékben sem, így hát elhalasztottam a dolgot. A vezérelvem továbbra is az volt vele kapcsolatban, hogy hagyni fogom: barátkozzon meg magától az új helyzettel.

Az áttörésre akkor került sor, amikor úgy egy hónap múlva épp Sashával labdáztunk a kertben. Tavaszodott már, és emlékszem, Sasha pont hozta vissza a labdát. Egyszer csak felbukkant Barmie is a kertben, szájában egy gumikarikával. Úgy döntött, csatlakozik hozzánk. Láthatta, hogy Sasha úgy került a figyelem középpontjába, hogy játszik velem, hát most ő is hozta a karikáját. Megkértem, hogy adja ide, és ő ideadta. Felvettem, elhajítottam, mire ő utánavetette magát, elkapta és visszarohant vele a házba, ahol bebújt az ágy alá. Tudtam, itt a várva várt alkalom egy kis viselkedésformálásra, úgyhogy nem mentem be utána. Azt akartam, hogy ő is a mi szabályaink szerint játssza ezt a játékot, úgyhogy mintha mi sem történt volna, folytattam Sashával a dobálást. Barmie meg is jelent pár percen belül. Hozta a karikát is, amit én újból eldobtam, ő pedig elszaladt érte. Ezúttal azonban nem bújt el vele, hanem visszahozta nekem. Megdicsértem, és újból eldobtam a karikát, amit szépen vissza is hozott.

Minden egyes kutya, hasonlóan hozzánk, a maga ritmusa szerint tanul. Ezúttal egy menhelyi kutyáról, egy feltehetően lelki sérült állatról volt szó, úgyhogy nem számítottam gyors fejlődésre. És az áttörés egyszer csak mégis bekövetkezett. Tudtam, hogy az önbizalma lassacskán visszatért annyira, hogy tudja, itt senki sem fogja őt bántani. Tudta, hogy biztonságban van, én pedig azt gondoltam, eljött az idő a továbblépésre.

Oldal: Jan Fennell Kutyapszichológia vagy Tanuljunk meg kutyául 1.
M & B KUTYAKOZMETIKA -TACSKÓ SZALON - GOLDENDAX - © 2008 - 2024 - mbkutyakozmetika.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat