M & B KUTYAKOZMETIKA -TACSKÓ SZALON - GOLDENDAX

Eredeti, német neve a „Dachshund”, magyarul borzebet jelent. Vélhetően ebből származik a sokak által ismert dakszli elnevezés, míg a borz ónémet megfelelője a „Tachs”, a tacsi titulusért lehet felelős. Mindegy melyiket használjuk, mindkét név hűen tükrözi , hogy eredeti foglalkozását tekintve a tacskó, hivatásos borz és róka demográfiai manager. Szabadidejében a tacskók mindegyike megnyerő modorú kutya, de tagadhatatlan, hogy szálkás szőrköntösben különösen eredeti fazon, aki az ebédlőasztal mellett gondterhelt ábrázattal nagyokat sóhajtva, sokkal inkább emlékeztet a relativitás problematikáján töprengő Einsteinre, mint rámenős kotorékebre. Mint oly sok esetben, a fajta pontos eredete a régmúlt homályába vész. Meglepő módon, a „tacskós kinézet” – mellyel nem sok kutyafajta büszkélkedhet rajta kívül – nem a modernkor vívmánya. Egyiptom területén már időszámításunk előtt 200 évvel korábbról származó ábrázolásokon is megjelentek rövid lábú kutyák, sőt Peruban, Mexikóban és a régi Germánia területén is hasonló ebek csontvázára bukkantak. Ezek nyilván a mai tacskó egyik ősének számítanak.

Borzebként, legkorábban Jacques du Fouilloux tesz róluk említést 1561-ben, de majd csak 1880-ban kezdődik el hivatalosan a tacskótenyésztés. Nyolc évvel később, 1888-ban megalakul a Német Tacskóklub és 1899-ben Ernst von Otto kinológus leírásában jelennek meg a fajta tipikus jellemzői. Érdekes, hogy ebben az időben még az eltúlzottan görbe lábat tartották a fajta egyik legjellemzőbb tulajdonágának. Szerencsére ez a szemlélet megváltozott és az egészségtelen deformitás mára már jelentősen mérséklődött.

Noha a tacskó német fajta, szálkásszőrű változatának kialakulásában komoly szerepet játszottak az angol Dandie Dinmont terrierek is, de állítólag később – különösen dél-német területeken egy csekély schnauzervér is keveredett a fajtához. Egységes típusa végül a rövid szőrű tacskókkal történt keresztezések révén alakult ki.

Ahogyan az a bevezetőből is kiderült a tacskó vérbeli és értékes vadászkutya. Bár testalkatából kifolyólag elsősorban kotorékozást végző fajta, s mint ilyen, a dúvad (róka, borz) vadászatokon jeleskedik, de elévülhetetlen érdemeket szerez a sebzett vad felkutatásában és a vizimunkában is. A szálkásszőrű tacskó emellett nagyszerűen alkalmas a sűrű, bozótos területekről történő vadhajtásra, valamint különösen tehetséges a vaddisznó cserkelésben, ahol ügyesen gazdája irányába hajtja, majd addig egy helyben tartja a disznót (szaknyelven „forgatja”), míg le nem terítik.

A tacskó – mint az eddigiekből is kitűnik – több tekintetben is megfelel az elvárásoknak. Mérete miatt lényegesen kisebb hely- és táplálékigényű, mint a vizsla, kopó, szetter, vagy retriever, a hasonló nagyságú terrierekhez képest pedig – a munkát leszámítva – nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Azonkívül, hogy számos vadászfeladatot képes ellátni, a magaslesen ücsörögve még vesemelegítőként is kiválóan funkcionál.

Annak ellenére, hogy a szálkásszőrűt jellemzően vadászok választják maguknak, kedvencként is megállja a helyét. A vadászat során mutatott aktivitása otthon vidám, de nem idegesítő lelkesedéssé szelídül. Szívesen vesz részt mindenféle mókában, játékban, hancúrozásban. Ennek ellenére végtelenül alkalmazkodó, kellemes természetű ebecske. Amit méretben elvesztett, azt magas intelligenciájával és hihetetlen rafinériájával ügyesen pótolja.

A tacskó legendás bátorsága mellett, makacs önfejűségéről is ismeretes. Tény, hogy a legagyafúrtabb fegyelmezési kísérleteknek is szilárdan ellenáll és sorra csorbulnak ki rajta a változatos kiképzési módszerek, kellő szívóssággal, türelemmel és következetességgel érhetünk el nála eredményeket. Akadnak, akik pont önálló egyéniségét tartják különösképp vonzónak és nem várnak el tőle cirkuszi mutatványokat. Valószínűleg ők gondolkoznak helyesen. A tacskó feladatainál fogva önálló munkavégzésre született. A kotorék sötét, szűk járataiban egyedül kellett megvívnia csatáit a bentlakókkal, akik nem bekötött szemmel, hátra béklyózott kézzel várták, rövid lábakon érkező végzetüket…

Tartása egyéb tekintetben kényelmesnek mondható. Vadászkutya létére nem hiperaktív, átlagos mozgásigényű kutya. Fajtársaival– egy-két átlagos félreértéstől eltekintve – jól kijön. Bár óriási különbségek nincsenek az egyes változatok között, a szálkásszőrű tacsi, a benne csörgedező terrier-vér miatt, általánosságban valamivel fejlettebb vadászképességekkel rendelkezik, ezzel együtt a vele egy fedél alatt élő állatokhoz (pl. macska) is eredményesen hozzászoktatható.

Standard tacskó:

Kanok: 37 cm felett – 47 cm-ig

Szukák: 35 cm felett – 45 cm-ig

Törpe tacskó:

Kanok: 32 cm felett – 37 cm-ig

Szukák: 30 cm felett – 35 cm-ig

Kaninchen tacskó:

Kanok: 27 cm felett – 32 cm-ig

Szukák: 25 cm felett – 30 cm-ig

Forrás: Kutya Szövetség, 2005. április